Egy élet a múltból...
2010.03.18. 23:01
Mindenütt fehérség ami belém issza magát.
Kinyitom szemem és nyújtózok egyet…
Váltás! (Hallatszik mellőlem.)
Nyújtózkodtam még egyet és elindultam. Leültem a derékig érő nedves illatos fűbe, kémleltem a fennsíkot. Minden zöld volt körülöttem , a fák burkolóztak a hajnali vörös nap meleget adó fényébe. Arcomat a harctól mélyen szántott barázdák övezték amin a nap melengető sugarai árnyjátékot játszottak.
/Élvezd ki, talán ez az utolsó hajnalod./
Marokra fogtam a kardomat…
…hát eljött az idő.
Hátratekintettem, láttam maradék hat társamat pihenni . Álmukat megfertőző kellemetlen sötét erők jelenléte szinte már ITT a fizikai síkon is látszott. Álmainkban a sötétség és félelme, kételyeket mint bűzösen bugyogó fekélyek fertőzték elménket.
Vess véget ennek..
Távolba tekintettem ahol megláttam felénk menetelő sereget.
Felkeltem a fű öleléséből és felébresztettem társaimat.
Nyújtóztak ellenőrizték fegyverzetük és páncéljaikat, majd elmormoltunk egy közös imát miközben csatarendbe álltunk.
Egy szót se váltottunk , csak néztünk , figyeltük a közeledő hadat. Régóta készültünk erre az ütközetre.
***
Engem még kiskoromban mikor anyám méhéből a „kiválasztottak” útjára léptem elszakítottak a kellemes egyszerű élettől. 2 éves koromtól bekerültem a /táborba/ ahol nem volt más dolgom mint, hogy készüljek és eddzem magam. Az ottani szüleim nagyon kedven bántak velem. 7 éves koromra tudtam az alkímia alapjait, értettem a sámánok nyelvét és már elbírtam a kardot is. 10 éves koromig kitanultam a kovácsolást a lovaglást és a bajvívást. Testünk, lelkünk és szellemünk fejlesztését megkövetelték tőlünk. 12 éves koromtól 2 éven keresztül azzal kellet tölteni az időmet, hogy a saját kardomat megalkossam. Eleinte csak fejben kellet összeraknom, majd aztán alkímiai segítséget kellet hívnom hozzá. Az agyag melyet alakítottam kezdetben csak a szinbólumokkal lett felruházva. Ezek után következtek a ráolvasások.
Heteket kellet töltenem étel és víz nélkül…
Üdvözöllek barátom, sokat dolgoztam, hogy itt lehess velem most. Életre keltettem az élettelen agyagot. Csak egy dolog volt hátra…
… a beavatás
Heteket kellet töltenem étel és víz nélkül…
Üdvözöllek barátom, sokat dolgoztam, hogy itt lehess velem most. Életre keltettem az élettelen agyagot. Csak egy dolog volt hátra…
… a beavatás
14 éves voltam. Nyári napforduló estélyén minden egyes társammal együtt a tűz körül ültünk. A lángok már-már a holdat nyaldosták. A sámán kilépett a kis sátrából és heves kántálásba kezdett…
…tudtuk a dolgunkat …
… felhajtottuk az italokat mit a sámán nyújtott át a tánc közben…
…tudtuk a dolgunkat …
… felhajtottuk az italokat mit a sámán nyújtott át a tánc közben…
Elindultunk…
Csak egy lépést kellet megtennem és tudtam, hogy merre is induljak ebből a világból tovább . A türkisz kék tüzek és a furcsa lények kisérték az utamat… átéltem az egyedül létet. Megértettem miért is kellet ennyit készülnöm és tanulnom az eddigi életem folyamán. Felnéztem az égre és a hold vörös színben égett az égbolt sötétkék felszínén.
Erre vagyok… Szólt a hang.
Elindultam a hang felé…
Beléptem a barlangba ahonnan jött a hang és elém tárult egy lény…
…egy lény aki ismerős volt és barátságos, magas és erős. Valami furcsa kékes-lila szín égett körülötte.
Ilyen tiszta aurát se láttam még gondoltam.
Erre vagyok… Szólt a hang.
Elindultam a hang felé…
Beléptem a barlangba ahonnan jött a hang és elém tárult egy lény…
…egy lény aki ismerős volt és barátságos, magas és erős. Valami furcsa kékes-lila szín égett körülötte.
Ilyen tiszta aurát se láttam még gondoltam.
Köszönöm. Felet a gondolatomra.
Tudod ki vagyok én ? Kérdezte.
Tudod ki vagyok én ? Kérdezte.
Igen, akit megteremtettem, te vagy a kardom.
A feladat adott, valahogy tényleg az enyém kell, hogy legyen…
Fárasztó csatának nézünk elébe mondta mosolyra kerekedett szájjal.
Elménk csatája még a fizikai síkon is hallatszott. Megfáradva egymásnak estünk mint két oroszlán, harcoltunk a túlélésért. Tudtam ha alulmaradok, akkor halottként térek vissza. Egymás karját tépve fetrengve a sárban órákon át tartó küzdelmet vívtunk.
Hisz…
A feladat adott, valahogy tényleg az enyém kell, hogy legyen…
Fárasztó csatának nézünk elébe mondta mosolyra kerekedett szájjal.
Elménk csatája még a fizikai síkon is hallatszott. Megfáradva egymásnak estünk mint két oroszlán, harcoltunk a túlélésért. Tudtam ha alulmaradok, akkor halottként térek vissza. Egymás karját tépve fetrengve a sárban órákon át tartó küzdelmet vívtunk.
Hisz…
Ez…
Teljesen …
Hátraugrottam ledobva magamról, majd teljes szívemből…
Teljesen …
Hátraugrottam ledobva magamról, majd teljes szívemből…
Megöleltem…
Üdvözöllek bennem…
Felültem, kezemben a kardal.
Megszületett a kardom és most már csak engem „szolgál”.
Sámán jött be a kunyhóba és közölte, hogy 4 évet töltöttem odaát.
Sámán jött be a kunyhóba és közölte, hogy 4 évet töltöttem odaát.
18 évesen megkellet újra tanulnom járni mozogni és küzdeni.
22 éves koromra visszanyertem a 14 éves koromban lévő gyorsaságot és ügyességet. 26 évesen hagytam el a /tábort/ először. A következő 4 év alatt megismertem a szerelmet és az átlagemberek nyugodt életet. Megláttam olyan világokat melyeket eddig csak meséltek. Ízleltem és élet minden ebben a 4 évben. A /parancsom/ a küldetésem az volt minden nap 7 órát magam fejlesztésével kellet töltenem.
Azt hiszem 31 éves koromat már …
***
Mintha előttünk termettek volna…
Itt álltak velünk szemben.
A szemünkbe néztek, csak a sötét vigyoruk és, vörös szemük tűnt elő a csukják alól. Egy szót se szóltak csak néztek, a hangokat csak a gondolatainkban hallottuk.
A Harcosok felsorakoztak egymással szemben, a nap már sárgállott, elhagyta vöröses udvarát. A szél sem fújt, egy madár se hallatszott.
Kezünk a kardon díszelgett.
A Harcosok felsorakoztak egymással szemben, a nap már sárgállott, elhagyta vöröses udvarát. A szél sem fújt, egy madár se hallatszott.
Kezünk a kardon díszelgett.
Bevillant valami furcsa érzés de mi előtt…
TACCS…
Hasító fájdalmat éreztem a tarkómon…
…megrogytam, kezemmel megtapintottam a fejem , éreztem a szilánkosra tört koponyámat.
Megfordultam és láttam társam kezében a vérrel festett buzogányt.
De…
Testem cselekedett az elmém tompa volt.
A kardommal egyenesen a szívét döftem keresztül, közben a szemébe néztem, de csak a kétségekkel teli szemében a megfertőzött elméje csillant fel.
Minden elkezdett elsötétülni , eszméletemet vesztettem, ébredésem 7 nappal később lehetett.
De…
Testem cselekedett az elmém tompa volt.
A kardommal egyenesen a szívét döftem keresztül, közben a szemébe néztem, de csak a kétségekkel teli szemében a megfertőzött elméje csillant fel.
Minden elkezdett elsötétülni , eszméletemet vesztettem, ébredésem 7 nappal később lehetett.
Nem vagyok magamnál, de tudom, hogy bajban vagyok.
A Sámán hangját hallottam majd a hanghoz később bekúszott a kép is…
… Engedd el…
Engedd el…
A Sámán hangját hallottam majd a hanghoz később bekúszott a kép is…
… Engedd el…
Engedd el…
Ezt most nem te nyerted…
… Akkor hát engedd el…
Mély lélegzet után gondolatban elköszöntem, majd megköszöntem mindent amit értettem tettek.
Készen állok.
Mély lélegzet után gondolatban elköszöntem, majd megköszöntem mindent amit értettem tettek.
Készen állok.
hfffffffffff…..
Nagy csattanással keringtem a testem nélkül egy furcsa éteri közegben.
Meghaltam…
Meghaltam…
….
*** / \ ***
Halálom élményét
Később lehetséges
hogy leírom, de most
most még nem …
*** \ / ***
Később lehetséges
hogy leírom, de most
most még nem …
*** \ / ***
A Küzdelem
2009.09.29. 13:50
A Küzdelem
Jól emlékszem, egy meleg nyári éjszakán történt, amikor az égbolt sötétbe burkolózott, egyetlen egy fényforrásom a máglyám volt. A tisztást körülvevő fák közül motoszkálást hallottam. Tudtam mi vár rám.
Abban a pillanatban tudtam…
Nem voltam egyedül, erre az utamra elkísértek.
Csak mint külső szemlélők.
A nesz pillanatában dobszót kezdtem hallani, mely egyre hangosabb és hangosabbá vált. Tudtam ki kelti ezeket a mély dobhangokat.
Talán a sámándobhoz tudtam volna hasonlítani a mély ütemeket.
Megdermedten álltam és hallgattam a dobok ütemes ritmusát mikor egy hang is társult a doboláshoz…
Ijedten kaptam oda a fejem.
Szólni nem tudtam csak megdermedten figyeltem a villódzó vörösesen izzó környezetben csak arra a pontra tudtam koncentrálni ami néha kivillant a máglyarakás mögül másszor elemésztette a pusztító tűz.
Figyeltem, mást nem tudtam. Néztem a hang forrását ami egy mély üvöltő néha sivító hanggá csapott át.
Mintha a zenét követné?
Ebben a pillanatban a hangok játéka egyesült egy tökéletes rituális kántálássá. Nem értettem hol vagyok, azt se miért kerültem ide erre a helyre, de nagyon jól tudtam mi vár rám.
BAMM! BAMM !
Szólt a dob.
Kilépet…
Mi lehet ez ?
Még csak a fejét és két kezét, vagy lehet hogy lábát láttam.
BAMM! BAMM ! BAMM!
Testem összerázkódott.
A lény kilépet, már teljes alakja látszódott.
Eleinte négykézláb jött ki az erdőből, majd teljesen kiegyenesedett a tűz előtt.
Két méter magas volt sötétbarna aszott bőrét egy fekete palást fedte, fején kapucnit viselt mellét bőrpáncél díszítette és kezét lábát csak az erdő földje borította. Szakadt ruháján itt ott levelek és faágak díszelegtek, olyan volt mint az erdő szülötte lett volna. Lobogott a szélben a palástja, bár én nem éreztem a szelet… Arca az ismeretlenségbe burkolózott.
Továbbra is hallottam a hangot de a lény szája nem mozgott mégis tőle származott.
Kiegyenesedve állt előttem és csak nézet, és kántálta az ismeretlen dallamokat.
Szívem egyre hevesebben vert,
Bamm BAM bamm BAM…
Éreztem…
Nincsen visszaút…
Ma meg kell küzdenünk.
Elindult felém, és mintha nem tudtam volna parancsolni testemnek megindultam én is felé.
Úgy 12 méterre lehettünk egymástól. Haladtunk egymás felé mint két párbajra hívott fél.
9 , az eget még mindig a sötétség leple fedte.
7 , sehol semmi, csak ÉN és Ő.
3 , megtorpantunk és csak figyeltük egymást, ki lesz az első aki elsüti a fegyverét és holtan esik össze. Nem mertem kezdeményezni, reméltem, megoldható ez békés úton is. Megpróbáltam szólni hozzá, de egy hang sem hagyta el a torkom.
Süvítő szél támadt amit már én is éreztem a lángokat vízszintesre simította.
Mint kőszobor úgy álltunk ellen a szélnek. A lényről meg leszakadt a csuha ami rajta volt.
Dermedten figyeltem a lény arcát és teljesen emberi arca vonásokat láttam felfedezni benne de nem láttam tisztán, mintha valami kis sötét köd ott ült volna körülötte.
Ebben a pillanatban, mintha csak ugrottunk volna az időben egymás vállának feszülve néztünk farkasszemet.
Vicsorogtunk egymásra.
Le akartam taszítani a földre, hogy megnyerjem a küzdelmet, valószínű nem csak nekem volt ez a szándékom. Dulakodtunk a lábunk nagy port kavart. Mintha csak egy táncot lejtettünk volna a tűz körül,
egy igen vad táncot.
Egyszer kívülről láttam magunkat egyszer meg a saját szemszögemből.
Zuhanás…
Zuhantam lefelé a föld felé a lény rám nehezedve. A lábával egy fura fogással kibillentett az egyensúlyomból és csak zuhantam lefelé.
Öhhhkmmp
Nyögtem amint a hátammal megérintettem a földet majd rám nehézkedett. A szorító fájdalom a mellkasomon talán 120kilós súly miatt lehetett. Éreztem a leheletét a nyakamon.
A földön fetrengve egymást dobáltuk hol ÉN hol Ő került a hátára…
Amikor felülre kerültem minden erőmet összeszedve megragadtam a nyakát és megpróbáltam megszorítani. Minden porcikám megfeszült, egy közös ellenségért, nekem dolgoztak.
De mind hiába…
A lény ki slisszant a szorításomból, felpattant és megállt. Felpattantam én is és védekező állást vettem fel.
HÁHHÁÁ HÁHHÁÁ!
Elkezdett körbejárni és csak nézett engem, kinevetett és egy mosoly is megjelent az arcán amit már tisztábban láttam. Olyan volt mintha kicsit összébb ment volna és már csak 90 kilogramm lehetett. Csak ment körbe-körbe én meg figyeltem.
HÁHHÁÁ!
Ebben a pillanatban nekem ugrott akár csak egy macska ráveti magát a kiszemelt áldozatra.
Ahogy felém repült mondtam, hogy:
NEM! Most NEM!
Nekiugrottam én is és még a levegőben összecsaptunk. Mintha lebegtünk volna olyan sokáig nem értünk földet.
Puffff….
Földet ért egy hát, de ezúttal nem az enyém…
Dulakodásunk nem tudom meddig tartott valójában, de nekem mint egy lassított felvétel, órákon át csak a különféle fogások a fogások után, szorítások és menekülések tarkították.
Egyszer csak felém kerül és megfogott úgy mint én nemrég.
Belenézett a szemembe és szorított. Néztem a szemébe mélyen. Ekkor hirtelen mint a villám felismertem kivel is állok szemben.
Mintha csak egy több ezer oldalas könyvben keresnénk egy mondatot, és végre megtaláljuk.
Gyerünk…
Ugrás…
Mintha valami kiszakadt volna belőlem. Egyszerre csak a lény szemén keresztül láttam magamat, úgy ahogy még soha, láttam a haragot láttam a dühöt és a félelmet egyaránt.
Hallottam a teremtmény gondolatait…
…vagyis inkább a sajátjaimat?
Visszatértem a saját testembe, megfogtam a vállát és figyeltem a szemében a saját arcképem tükrét.
Ekkor már teljesen tisztán láttam az arcot magam előtt és mosoly kezdett az arcomra mászni.
Elfogadom…
EL - fogadom
ELFOG – adom
Felegyenesedtünk két lábra, de a szorításból nem engedve mosolyogva…
BAMM BAMM!
Egy pillanat alatt a szorítás engedni kezdett és az előttem álló teremtmény csak visszamosolygott rám, levette kezét a nyakamról.
Enyhe szellő kerekedett éreztem az arcomon és éreztem a lény arcán is.
A dühöt a félelmet és a haragot egy rég nem látott baráti mosoly váltotta fel miközben az előttem állót a szellő mint egy füstöt szétfújta.
Csak álltam szét tárt kezekkel és élveztem ahogy körbetáncol ez a szürkés füst.
Álltam és még mindig hallottam a dobokat és hangot, de már csak a fejemben belül.
A tűz kialudva parázslott mellettem, Az égbolt még mindig fekete volt.
Felnéztem és akkor a felhők is szertefoszlottak…
… Telihold volt
A hold mintha egy színházba lettem volna csak rám világított átadva nekem az energiákat és az áldását. Ritmusosan táncoltam, vagyis inkább csak hajlongtam a z egyre inkább fogyó szürkés füst között.
Nem is szürke volt hanem fehéres árnyalatba ment át inkább ilyen ezüstös színe lehetett.
Éreztem ahogyan átjárja mindenemet és eggyé válik velem.
HHhhhhhööööf
Mély lélegzetvétel
Örülök… örülök, hogy ismét találkoztunk…
Előzőleg
2009.05.06. 09:50
Előzőleg .
Nem emlékszem pontosan mikor történhetett, és hogy pontosan mi, de ez most mindegy is.
Tömött sorokba álltak a fák a növények és minden ami csak zöldé teheti a dzsungelt, azt hiszem valahol Peruban lehetett. A hatalmas zöld felett suhantam. Suhantam mint egy repülő az erdők felett. Mindenhol csend és béke, egyszerre a „suhanás” egy tisztásra repített.
Gyalog kellett tovább mennem, de nem tudtam hova tartottam, csak elindultam befelé az ismeretlenbe. A lépteim megfontoltak és lassúak voltak, hisz nem tudtam hol vagyok és merre tartok, azt se tudom miért vagyok itt. A csendet és békét felváltotta a bennem morajló gondolatok és kérdések hada. Nem értettem semmit,
„Miért pont Itt?”
„Miért pont Most?”
Ahogyan forgácsoltam magamat nem is figyeltem már arra hova lépek és mit teszek, elragadtak a gondolatok. Egyszer csak … „reccs”. A reccsenés a szívem közepéig hatolt, ezzel visszarántott a való Pillanatba. Megtorpantam, amikor elkezdtem figyelni vajon hallhatta e valami, vagy valaki ezt a reccsenést. Nem hallottam semmit egy madár sem énekelt még a szelet sem lehetett látni.
Lenéztem…
Vajon milyen fa lehetett ami akkorát reccsent hogy a szívem és az egész dzsungel megállt az életben egy pillanatig. Egy koponya volt. Megdermedtem, miközben próbáltam felfogni hogy valójában mi is történt ebben a pár pillanatban. Felnéztem a lombokra, majd körbenéztem látott-e valaki? Nem, fogalmazódott bennem a válasz. A szívemhez kaptam úgy vert mintha egy kovács a kalapácsával ütné a forró acélkardot. Azt hittem kiszakad a helyéről. Mintha az élettelen megélénkült volna a föld, a fák, a madarak és az állatok egyszerre megélénkültek…
„Bumm” mint egy robbanás.
Elsötétült minden…
Szememhéjjam nehéz volt, de megpróbáltam nagyobbra nyitni.
Nem volt könnyű …
A képet elsőre homály fedte nem láttam tisztán hol is vagyok most. Lassan tisztult a kép és kezdett eljutni a tudatomig, hogy én nem itt ájultam el ahol most vagyok. Az oldalamon feküdtem egy kicsike kis tisztás féleségen előttem a rejtelmes nagy „zöld” hátam mögött valószínűleg a lenyugvó nap lehetett, hisz éreztem a hátam a napsugarakat, és láttam a narancssárgába burkolózó természetet. Megpróbáltam felkelni, de erőtlen izmaim és elzsibbadt lábam nem engedett a cselekvésnek. Hanyatt dobtam magamat. A szemem sarkából láttam hogy mi is volt eddig a hátam mögött. Odakaptam a fejem és nem nagyon hittem a szememnek amikor megláttam mi volt eddig mögöttem.
Megpróbálom úgy leírni ahogyan most is látom
Egy piramis volt az, olyan mint egy Maya piramis. Körülötte egy tó volt, vagyis inkább mint egy kis vizesárok. A víz tükör nyugodt volt és háborítatlan. A tetején csodálatos méretű tavi liliomok voltak.
Vörös.
Sárga.
Kék.
Fehér.
Az egykoron homok színű köveket melyből felépült a piramis most mohafoltok díszében tündökölt. Mögüle félig kisütő Nap vöröses színűben ragyogott. A tó vizén tükröződött a piramis és a Nap. Mintha két nap melegítette volna ezt a tájat.
Olyan volt az egész mint egy képen elképzelt csodavilágban. Csak feküdtem a hátamon és figyeltem a csodálatos látványt. Éreztem, hogy a testembe visszatér az élet és feltöltődik energiával. Nekem az a pár perc egy örökkévalóságnak tűnt.
„lépj be”
Kaptam fel a fejem és ugrottam fel. Néztem körbe, de senkit nem láttam.
A piramis felöl jött. Mondtam magamban, és tovább kémleltem a teret.
A tó nem lehetett mélyebb 20 cm-nél.
„lépj be”
Megint hallottam a hangot. A testem engedelmeskedni akart, de az eszem nemet mondott.
Nem tudom miért, de lassan elindultam a piramis felé. Elértem a víz pereméhez.
Óvatos lassú léptekkel beleléptem a vízbe és elindultam az épület felé. A Sípcsontomig érő víz nem volt hideg kellemes hőfoka volt. Elértem a végére ahol kiléptem a kristálytiszta vízből és elkezdtem felkapaszkodni a mintegy 63 lépcsőből álló soron. Óvatosan lépkedtem a lépcsőkön ,bennem a kétely apró fénye parázslott.
„Mi van ha valami történik?”
„Mit keresek itt?”
Erőt vettem magamon és elcsöndesítettem az elmémet. Csak mentem felfelé az ismeretlen felé.
Utolsó 9 lépcsőfok magasabb volt sokkal mint a többi, nem is lépcső inkább egy kisebb akadálypálya lehetett. 6…
5....
4…
3…
2..
1.
Fennvagyok!
Felértem a tetejére, lihegtem mint aki most futotta le a Maratont.
Előttem álló négyszögletű kupolán volt egy nyílás. Sötétség áradt ki belől. Ismét úrrá lett rajtam a félelem. De csak ennyit mondtam.
„Nem tudom mi lehet oda bent, de ha megtettem ezt az utat, akkor végigcsinálom.”
Beléptem. Beléptem a sötétségbe. Testem minden sejtjét átjárta a sötétség. Egyetlen fény forrásom a hátam mögött hagyott kapu volt, ahonnan az alkonyat már csekély vöröslő világítása pislákolt csak. Szemem lassan hozzászokott a „fényhez” és próbáltam a kezeim segítségével kitapogatni merre is kellene mennem. A falap nyálkásak voltak. Ahogyan távolodtam a bejárattól egyre jobban érezni kezdtem a feketeséget…
Nem tudom leírni azt az érzést amit akkor éreztem, csak ahhoz lehet hasonlítani mint amikor tudod, hogy közel a véged, de még mindig van egy csöppnyi esély, a túlélésre.
Ezzel a gondolattal erőt vettem magamon és folytattam vak tapogatózásomat lefelé a folyosón. Valószínűleg lassan csigavonalba haladhattam a piramis belseje felé. Nehéz volt a légzés, mert a sötétség szorította a tüdőmet, a szememet lehunytam, ezzel nyugtatva magamat.
„Elfogyott!”
A fal hirtelen töréshez érkezett. Megijedtem a szememet is kinyitottam, hogy lássam mi lehet az, de a szemem nem tárta elém az igazságot. Ismét a többi érzékszervemre kellet hagyatkoznom.
Tapogattam.
Nagyjából 30 percig tartott mire felismertem, hogy az út ketté ágazik. Most mit tegyek ?
Nem elég hogy itt vagyok a sötétben még egy labirintus is vár rám?
Nevettem…
Szívem dobogása és a nehéz lélegzetvételeim csak úgy vízhangoztak. Merre mennyek?
Balra…
Nem inkább jobbra.
Leültem a hideg nyálkás földre. Lehiggadtam és megpróbáltam a megérzésemre hagyatkozni.
Körbefordultam és elindultam…
Nem tudom melyik utat választottam, csak mentem előre tapogatva az utat. Nyitott szemmel mentem előre, és mintha valami vöröslő fényt láttam volna meg magam előtt. Szerintem csak káprázik a szemem, gondoltam magamban, és gyorsabban kezdtem haladni a fényforrás felé. Ropogást kezdtem hallani… kicsit elbizonytalanodtam, hogy vajon ez a ropogás most nekem jó vagy nem? Erősödött a hang és a fény játéka, tudtam hogy közeledek. Tisztán láttam már az utat magam előtt, egy kanyar és ott leszek… biztos, hogy ott akarok lenni?
„Kérdeztem...?”
Nagylevegőt vettem és befordultam a sarkon mint egy fedezék mögül kinéző cowboy aki tüzelni fog. Befordultam és elém tárult egy tábortűz aminek fénye vakított, szememmel csak a tüzet és a körülötte ólálkodó sötétséget láttam. Láttam amint a sötétségen átvilágítanak a kicsapongó lángcsóvák.
Hozzászokott a szemem csak akkor vettem észre.
„Jaj”
Sikoltottam mint egy kis 5 éves gyermek.
Egy alak ült furcsa ruházatban a tűz túloldalán. Nem szolt semmit csak rám pillantott, majd folytatta a tűzbebámulását.
Fogtam magam és a remegő riadt testem és letettem magamat szembe az alakkal, és néztem a tűz szeszélyes játékát a parázs izzását. Felnéztem az alakra, láttam hogy a szemembe néz.
„Figyelj”
Tágra nyíltak a szemeim láttam hogy nem mozog a szája mégis hallottam egy öreges mély suttogó hangot. Nem értettem, de engedelmeskedtem a hangnak. Az öreg arcába bámultam…
csak néztem és néztem, és ekkor.
Felismertem benne magamat. Hátra hőköltem hogy ez nem lehet, hogy ez csak valami maszk vagy valami átverés , vagy csak nagyon hasonlít.
„Figyelj”
Elmosolyodott az öreg és felállt. Nagy köpeny szerű dolgot viselt mintha valami mágus vagy ilyesmi lett volna, nem is inkább egy sámánnak mondanám, legalábbis ott akkor ezt hittem.
Ma már tudom hogy valószínűleg egy Maya főpap lehetett.
Kitárta a kezeit a tűz felett. Meglepetten néztem. Hogy a lángok nem égetik meg. Körültáncolták a kezét.
„Gyere”
Felálltam és odaálltam elé a tűzhöz. Felém nyújtotta a karjait mintha meg akarná fogni a kezem, de a csak jobban belenyúlt a tűzbe és tenyerei felfelé néztek. Mintha hívogatna, hogy gyere és fogjad meg. Nem értettem mit szeretne, de úgy éreztem, hogy megkell fognom a kezét.
Arcomon és egész testemen éreztem a tűz hőjét.
„Nem véletlen mondták, hogy ne játssz a tűzzel mert megégeted magad”
„Gyere”
Fogtam magam, vagyis csak a kezeimet és belenyúltam a tűzbe közvetlen az öreg keze fölé.
Vártam az égés okozta fájdalmakat…
…de nem voltak.
A látvány olyan volt mintha egy fantasztikus filmben lennék, és mindenre képes lennék.
Ez a folyamat 1 pillanat alatt történt. Az alak ráfogott a kezemre és megszorította, berántott a tűz közepébe magával együtt. Mint két fivér egymást átölelve álltunk a tűz közepében. Elengedett az ölelésből és rám mosolygott majd eltűnt mintha felemésztették volna a lángok.
„Már értem”
A tűz elárasztotta a barlangot, a folyosókat.
Én magam lettem a tűz és haladtam vele.
Kiértem oda ahol beléptem, a Templom, tetejére. Újra testet öltöttem. Arcomon fura görcs…
Egy mosoly nevezetű görcs volt. Felnéztem az égre a csillagos világegyetemet láttam magam előtt. Csillagok milliónyi, galaxisok mindenütt. Mindent tudtam … amikor felnéztem az égre láttam a csillagjegyeket, tudtam a bolygók neveit értettem az együttállásokat.
És akkor …
Akkor vettem észre… A vörösen világító csillagot.
Kereszt vagyis inkább egy + jelhez hasonlíthatnám.
Éreztem közelségét, miközben a mosolyom még tágabbra húzódott.
„Már ennyi az idő?”
„Akkor köszönöm”
/a lapom alján villogó kurzor jelzi hogy kész a folytatásra… de most ennek itt vége./